1922, Január 19.

Mélyen az Alpok hegyei közt járunk, valahol a francia-svájci határ közelében. Mindent hó fed, melynek fényétől még ezen a borús, téli éjszakán is jól látni a tájat. Csend honol, csupán a szél hangját hallani, ahogy a fenyőfák ágai közt áthatol.

Ahogy végig tekintünk a hegyek által körülölelt völgyben, egy svájci katonai bázist pillantunk meg. A hegybe épített létesítmény előtt kisebb munkálatok zajlanak. Közelebb érve egy magas rangú tisztet veszünk észre.

– Holnap újabb cement szállítmány érkezik, készítsék elő odabent a terepet, de ügyeljenek rá, hogy ne legyen útban, jusson másnak is hely! Munkára!

– Igenis, Johannesz parancsnok! Na, gyerünk, fiúk! – kiált a többieknek a munkás, és rögtön indulnak is.

Johannesz az órájára tekint. 19 óra van. 

– Itt az idő... – mondja halkan, sejtelmesen. 

– Riadó! Fényes objektum közeledik az égen! – kiáltja egy távoli hang, mire mindenki feltekint. Valóban. Egy fényesen izzó gömb világít át a vékony felhő rétegen. A kint dolgozó embereknek egy pillanatnyi idejük sincs felfogni, hogy mi történik, ugyanis a meteor egy szempillantás alatt áthasít a felhőkön, és fülsiketítő robajjal csapódik be a bázistól alig pár száz méterre. 

A perzselő lökéshullám elől a munkások a földre vetik magukat. Nagy szerencséjük van, hogy nem közelebb csapódott be. Megúszták néhány apróbb karcolással és enyhe égési sérülésekkel. 

Johannesz marad csak állva, akit szemmel láthatóan nem hatott meg különösebben az esemény.

– Figyelem, emberek – kiáltja –, mindenki befelé! Gyerünk, mozgás! Maguk ketten – fordul oda két férfihoz – értesítsék a parancsnokságot, hogy meteor becsapódás történt! Küldjenek orvost a sebesültek ellátására, és egy tűzoltó egységet! Mozgás! 

– Azonnal, uram! 

A kért segítség hamarosan meg is érkezik, és ellátják a sebesülteket, valamint biztosítják a meteorit környezetét. Amint azonban a meteort kezdik szemügyre venni, igen hamar feltűnik, hogy nem szokványos darabról van szó. A kettéhasadt magjában egy tökéletesen sima, kisebb könyv méretű és alakú, ezüstös fémdarab van, amely egyértelműen mesterséges holmi. 

Ez fel is kelti a hatóság figyelmét, és másnap már féltucat tudós társaságában folynak a vizsgálatok a meteor körül. A katonai bunker építését felfüggesztették, és átmeneti kutató bázisként funkcionál, ahol a meteor belsejében találtakat vizsgálhatják. 

Lassan egy hét telt el. Most is három-négy tudós állja körbe az asztalon lévő különös tárgyat amely egyik sarkán állva lebeg, alig pár milliméterre az asztal lapjától.

– Én továbbra sem zárom ki annak lehetőségét, hogy egy kísérleti fegyverről van szó! – mondja egyikük. – Nem lenne meglepő az elmúlt évek fényében, hogy a szomszédos országok ilyesmivel kísérleteznek.

– Csakhogy azt elfelejti kedves kolléga... – lép be a terembe egy ismerős férfi –, hogy az ilyen kísérleteket többnyire nem egy másik ország orra előtt végzik. Franciaország, Olaszország és Németország mind rendelkezik tengerparti részekkel, ezért valószínűleg abba az irányba indítanának ilyesmit. Márpedig Svájc mindenhonnan nézve pont az ellenkező irányban van! Arról nem is beszélve, hogy a meteor még egy meteorhoz képest sem végzett nagy pusztítást. 

– Maga meg mégis kicsoda? – néznek rá a többiek.

– Dr. Johannesz Steiner. Nukleáris kutatási csoport. Most érkeztem – mutatja fel az igazolványát. 

Ahogy végignézünk rajta, látjuk, hogy ugyan az a személy, akit a becsapódáskor láttunk. Jóképű, határozott férfi. A negyvenes éveiben járhat. Szőke haja és kék szeme van.

– Igaza van! – szólal meg egy másik tudós forma. – Ugyanakkor semmi ötletünk sincs mi lehet. Nem hideg, nem meleg, nem lehet sem meghajlítani sem ketté törni, elektromos és radioaktív sugárzásnak nincs nyoma. A tömegét nem lehet meghatározni. Nem reagál semmire. Jobb felszerelés kéne, de jelenleg nem áll rendelkezésre. Javaslom más országok bevonását a kutatásba. 

– Vagy talán jegelhetjük is a kutatást az elkövetkező 100 évre! – mondja Johannesz.

– Azt hiszem igaza van – Feleli különös, hirtelen bágyattsággal hangjában.

– Igen, valóban jegelés lenne a legjobb. A következő 100 év pont megfelelő lenne! – feleli a többi tudós is, ugyanolyan hirtelen bágyattsággal. 

Így is történik. A különös tárgyat dobozba teszik, és egy nem messze lévő, hegybe vájt katonai raktárba szállítják megőrzésre. Az elkövetkező fél év eseménytelenül telik, ám váratlanul történik valami.

A raktárban vagyunk. Egy fegyveres őr áll békésen, nekünk háttal. Hirtelen oldalra néz, mintha hallana valamit. Arca ismerős. Megint ugyanaz a férfi, Johannesz. Nem szól semmit, csak elindul a tárgyat őrző szoba felé. Egyre sietősebb neki az ügy. Ahogy eléri, benyit az ajtón. A doboz fel van nyitva, és az objektum eltűnt. 

– Hé, te meg mit csinálsz? Senki sem mehet be oda csak úgy! – lép oda hozzá egy másik őr, ám mielőtt hozzá érhetne megtorpan, és egy nagyot ásít. – Jaj de elfáradtam – mondja, majd szépen leül a földre és elalszik. Ezt azonban Johannesz már nem várja meg. A terem falára pillanat, ami számunkra teljesen átlagosnak tűnik. 

– Hologram fal! – mondja, majd teljes sebességgel neki rohan, és úgy megy át rajta, mintha soha ott sem lett volna. A túloldalon több méter magasan, a levegőben találja magát, ám ez szemmel láthatóan nem igazán zavarja őt; egyhelyben lebeg tovább. Kék hologram gyűrű jelenik meg körülötte, melyen számunkra ismeretlen karakterek és formák vannak. 

Johannesz végig néz a havas tájon. Minden nyomot egy pillanat alatt értelmez, majd villám sebességgel egy pár lábnyom felett repül tovább. 

Ahogy követi, nemsokára egy férfit pillant meg a hóban fekve. Meghalt. Valaki végzett vele, és ami különös, hogy az ismeretlen tárgy is ott van mellette. A hótól alig néhány milliméter magasan lebeg egyik sarkán.

Johannesz lejjebb ereszkedik. Az éterből jellegtelen hang szólal meg, mely kapcsolatban van a hologram gyűrűvel. 

– Sky World-i holttest; tőle származnak a lábnyomok. Egy másik pár lábnyomot is látok, azonban nem ered sehonnan, és nem is vezet sehová, csupán egyetlen pár lábnyom.

– Igen, látom. Különös, hogy pont itt találunk egy Sky World-it. Nem szoktak belefolyni a föld ügyeibe, meghalni pedig még annyira sem. Vizsgáld meg, hogy a másik lábnyom hogyan került oda!

– Ismeretlen! A közelben egyetlen entitás sincs, akihez tartozik. Nem érzékelhető semmilyen tér anomália, sem pedig visszacsatolási hullám. Nincs lehetséges magyarázat arra, hogyan került oda!

– Visszatükrözést!

– Nem végrehajtható! A környezeti metaadatok mind sérültek. Az esemény nem rekonstruálható. Több mint valószínű a szándékosság! 

– De mégis ki lehet képes ilyesmire, és miért? – tűnődik magában Johannesz – Vizsgáld meg, hogy a férfi mellett lévő tárgy azonos e azzal amit a meteorittal hoztam fél napfordulóval (évvel) ezelőtt!

– Azonosság 100%, a csomag sértetlen állapotban van! 

– Helyes! Rakd vissza a helyére, és közben nézzük meg kicsit távolabbról is az eseményeket! – feleli, és egyetlen szempillantás alatt a sötét világűrben találjuk magunkat. 

– Tizenöt fénypercnyire vagyunk a földtől – mondja a hang. – Fotonok begyűjtése sikeres, azonban nem látható semmi a kérdéses eseményből. 

– Úgy fest valaki ismer engem, és nem akarja hogy ez fordítva is igaz legyen! 

– Az egyik spektrumon találtam valamit! – szól a hang, majd egy hologramon keresztül bevetít egy képet. Fehér háttérzaj, de alig láthatóan egy latin betűs szó vehető ki belőle.

– Ábránd? – csodálkozik Johannesz. – Svájcban egy Sky World-i holttest, megrongált környezeti metaadatok, a foton-kép helyett pedig egy Magyar szó... ábránd. Ez az egész ügy egyre abszurdabb! Azt hiszem ennek alaposabban is utána kell nézni! – mondja, majd egyetlen pillanat alatt köddé válik, s mi magunkra maradunk a kietlen kozmoszban.