MELLÉKTÖRTÉNET - ASZAHI PROJEKT
A SZAKÁCS A HAJÓN

Az UFD Univerzum része - 2019.12.22.

Műfaj:

Kaland

Sci-fi

Leírás:

A történet az UFD univerzum részét képezi. Egy olyan világban játszódik, ahol nem létezik szilárd felszín. A világ felső rétegeit az emberi szervezet számára befogadható gázok alkotják, és az itt lévő hatalmas lebegő, néha kontinens nagyságú sziklákon tudtak az emberek letelepedni. Míg a világ alsóbb régióit mérgező gázok alkotják. 

A történet elején bepillantást nyerhetünk egy kicsiny országba, mely aggódik a miatt, hogy a lakóhelyük süllyed. Ennek végett, úgy határoz királyuk, hogy építenek egy hajó flottát, melly segítségével elindulnak új földeket keresni. 

A történetben az egyik ilyen hajót követhetjük nyomon, melyet James Morgen kapitány irányít. A főszereplőnk a hajó szakácsa, Lars Stevens, továbbá szerepet kap még James unokahúga, akit ő nevelt fel lányaként, Loisz Morgen, aki egyébként Lars menyasszonya is. 

Az utazás kezdetben teljesen probléma mentesen telik, a hajón történő események egy idő után azonban kezdenek drasztikus fordulatot venni... 

Egyéb címek: 

A Hajószakács

ASzAHi
The cook on the ship

Főszereplők:

Lars Stevens

Loisz Morgen

James Morgen

Hivatkozások:

Aszahi - dimenzió

Üdv, kedves Olvasó! 

Ez a könyv az UFD könyvsorozat egyik melléktörténetének kísérleti verziója. Fontos megjegyeznem, hogy a könyv elsősorban saját magam szórakoztatására készült, és bár igyekszem minden információt fokozatosan elmagyarázni, előfordulhat, hogy ez nem a terv szerint sikerül. Nagyra értékelek minden visszajelzést ezzel, vagy bármilyen más észrevétellel kapcsolatban! Jó szórakozást! 

(Külön köszönet-ekért katt ide)

Két pár, barna bőr csizma kopog végig a fényes folyosó kő padlóján. A palota nagy ablakain át a kissé szerény, belső kert ápolatlan növényeire nyílik kilátás. A folyosó tiszta és rendezett, ámbár unalmas, egyhangú szürke színű. 

A két tiszt díszes, kék színű uniformist visel. Mellényük egyik zsebében egy elegáns zsebóra bújik meg, mely vékony lánccal van ruhájukhoz rögzítve. A magasabbik tiszt egy jó kiállású határozott férfi. Fekete haja és fehér bőre van. Ránézésre a harmincas éveiben járhat. A másik tiszt egy fejjel alacsonyabb nála. Ő egy szőke, huszonéves lány. Rövid haja hátul össze van tűzve. Kimért tekintete és hideg pillantása van.

– Lazíts, Lois! – szól oda neki a férfi, bár hangjából kitűnik, hogy ő maga sem túl nyugodt.

– Igyekszem, bácsikám! – feleli a lány idegesen, és legalább szavaiból érezhető a próbálkozás szelleme.

A következő pillanatban ők ketten már egy szoba közepén állnak. A falak mentén halovány, narancs színű gázlámpák izzanak, mégis sötét van. A levegőben valamilyen finom por terjeng, s a színes ólomüveg ablakokon át bevilágító nap fényétől a szoba  különféle színekben pompáznak. Kétoldalt egy-egy palotaőr áll mozdulatlanul, kezükben lándzsát szorongatva. 

A most érkezett két tisztel szemben egy díszes, fából faragott trónon az ország korosodó királya ül. Hosszú, ősz szakálla és haja szinte a földet éri ahogy előre görnyedve gubbaszt trónusán, arany jogarát szorongatva. Szemlátomást nem csattan ki az egészségtől. Vastag, jellegtelen királyi palástjába takarózik. Mellette két minisztere áll. 

Csend van, talán túlságosan is nagy csend... – gondolja magában a Lois.

A két tiszt leszegi fejét, a szívére helyezi ökölbe szorított kezét majd letérdel.

– Üdvözöljük, fenség! Éljen sokáig! James Morgen vagyok a királyi léghajó flotta, Tündöklés nevű hajójának kapitánya – szól a férfi. – Ő pedig itt Lois Morgen, az első tisztem. Miben lehetünk a szolgálatára, uram?

– Ön tehát James Morgen kapitány? – kérdezi az egyik, nyájas hangú miniszter.

– Így van, uram!

A miniszter a király felé fordul, és meghajol, ezzel jelezvén, hogy minden megfelelő. A király ekkor megszólal dörmögő, rekedt hangján.

– Úgy hallottam, nem állnak jól a keleti hódításokkal. Tudna erről mondani valamit, James kapitány?

James nyel egy nagyot.

–Igen, uram! Fenséged jól értesült. A keleti országok 3 éve létrehozott szövetsége miatt, a támadásaink, még ha sikerrel is járnak, a megszerzett területek hamarán ismét ellenséges kézre kerülnek. Ezidáig képtelenek voltunk jelentős mértékű területeket megtartani!

– Értem – feleli a király, miközben a két minisztere aggódva pillant egymásra, majd a királyra. – Az első tiszt mit mond erről? Van valami hozzáfűznivalója? – szól ismét a király.

–Igen, uram! – hajtja le egy pillanatra még jobban a fejét Lois. – Bár az ellenséges flotta hajói és fegyverzete nem kiemelkedő, igen sok hajóval rendelkeznek. Becslésem szerint jelenleg legalább tízszer annyival mint mi, ha pedig újabb országok csatlakoznak a szövetséghez, ez a szám emelkedni fog. Bár ez nem hivatalos, csupán az én személyes becslésem, uram!

A király bólint fejével, jelezvén, hogy megértette szavaikat.

– Mondja, James kapitány, tudja, hogy miért próbálunk évek óta területeket szerezni a keleti országoktól? – kérdez ismét.

– Nem, Uram – feleli alázatosan.

– Ez a sziget kimerült. Lassan már nem képes több embert eltartani. Hiába oly nagy a szigetünk, a földek nagyrésze terméketlen. Egyedül ez a mérgező Dáming fa képes életben maradni mindenhol. Meg persze pár hasznavehetetlen gaz.

– A kincstár évek óta nagy összegeket költ rá, hogy élelmet vásároljon amivel pótolni tudja a hiányt, és az emberek ne vegyék észre mekkora a baj valójában – mondja a miniszter. –Csakhogy ez már nem sokáig mehet így! Először is a kincstár pénze néhány éven belül képtelen lesz fedezni ekkora költségeket. Már így is, szinte csak erre költ az ország! 

– Másodszor, az ellenség szövetsége miatt hamarosan teljesen ellehetetlenedik a távolabbi országokkal való kereskedelem! – szól a másik miniszter

– És ez még csak a kisebbik probléma! – veszi át a szót ismét a király – Az elmúlt tíz év során a tudósaink egyre aggasztóbb hírekkel szolgáltak. Süllyedünk!

– Hogyan?! – kapja fel a fejét James és Lois is sebtiben.

– Így van! Az ország egyre gyorsabban süllyed. Ha ilyen ütemben halad, alig tíz éven belül az ország harmada a mérgező zóna alá kerül!

– Ennyire rohamos ütemben süllyedünk? Dehát miért?

– A kövek energiája rohamosan csökken. Az ellenségeink kontinense még több tízezer évig fog állni, de a szigeten amúgy is kevés volt a kő-energia, amit az illegális bányászat sem segített.

– Ez valóban aggasztó! Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy sikerrel járjanak a hódítások! – mondja kétségbeeséssel vegyes határozottsággal James.

– Ez dicséretes hozzáállás! – mondja a király – De nincs rá szükség! Nem azért hívattam ide magukat, hogy a hódítások miatt kérjem számon, hanem, hogy egy új küldetést bízzak önökre! Ismét hajóra kell szállniuk, ám ezúttal nem kelet felé fognak elindulni, hanem nyugat irányába!

– Nyugat felé? A nagy semmi felé, uram?

– Nemcsak hogy felé, – szól az egyik miniszter – a cél az, hogy átjussanak a nagy ürességen, és a túloldalán lakható világot találjanak, ha van egyáltalán! Persze ez igen kockázatos feladat. Eddig még senki sem próbált meg ilyen messzire eljutni, aki mégis megpróbálta, az bizonyára elsüllyedt.

– Értem – feleli James. – Ámbár, hadd tegyem szóvá: attól tartok, uram, hogy a jelenlegi hajókkal ez túl kockázatos! 

– Az elmúlt öt évben felépítettünk egy új hajó flottát, mely jelenleg 18 léghajót számlál, és napokon belül elkészül még kettő. Arra lettek tervezve, hogy hosszú távon kibírják a lég szeszélyeit. Nagyobbak, és jobban felszereltek, mint az eddigiek. Mi pedig azt szeretnénk, hogy ön vezesse a zászlós hajót, a Scarabeust, mely elsőként hagyja el a kikötőt, ezzel jó példát mutatva, és bátorságot öntve a többiek szívébe!

Egy új helyen járunk, mely lényegesen barátságosabb, mint az előző volt. A helyet szelíd morajlás tölti meg ahogy az asztaloknál néhány “tengerész” folytat kötetlen témájú beszélgetést. A fa borítású falakon ablakok, és a már ismert, romantikus, narancs fényű gázlámpák kaptak helyet, melyek fényről gondoskodnak idebent.

James és Lois is itt vannak. Kettesben ülnek a bárpultnál. A pultost sehol sem látni.

– Legalább két-három hónappal kell számolnunk, úgy vélem. Talán többel. És visszafelé is lesz legalább 2 hónap az út. Még velünk sem közöltek részleteket. Szóval sajnálom, de valószínűleg a hajón kell elvenned a húgomat! – mondja James, unokahúgára célozván.

– Miért? Hajón házasodni romantikus! – feleli Lois, értetlen arccal.

– Azért talán biztonságosabbnak érezném a szilárd talajon – feleli a bárpult alól előtűnő, korai harmincas férfi, kezében egy üveg pezsgővel. Körszakállas; arca férfias, de szelíd a tekintete. Inkább tűnik kedvesnek sem mint egy tüzes férfiállatnak, ha értjük a célzást. Barna haja és szeme csak még barátságosabbá teszik a férfit, akiről ránézésre meg lehet mondani, hogy olyan személy, aki mindenkivel jóban van.

– A szilárd talajon, mi? – kérdez vissza költőien James, Lars, a szakács számára talán érthetetlen pesszimizmussal. Lars még nem is sejti, hogy országa milyen veszélyesen instabillá vált az elmúlt évek során.

– Nem tudom mire gondolsz, mindenesetre itt egy üveg pezsgő. Addig igyunk, amíg még lehet! – mondja, majd felbontja, és mindenkinek tölt egy pohárral. – A pultos kolléga hagyta itt nekem. Amúgy jó hogy lement a nagy tömeg, mert már eléggé elfáradtam. Napról napra egyre több emberre kell főznöm itt, gondolom az új küldetés miatt visszahívták az összes hajót. 

– Kizárólag… – kezdi el James – az esküvőre való tekintettel megengedem, hogy egy rekesz bort vagy pezsgőt felhozz a hajómra! De még egyszer hangsúlyozom, csak 1 rekesz!

– Igen, uram! Sose mernék ellenszegülni! – feleli szándékosan eltúlzott tisztelettel.

– Eh, na persze… – feleli James, miközben belekortyol az imént kitöltött pezsgőbe, és egy visszafogott mosoly jelenik meg arcán. Pontos tudja, hogy Lars eddig minden alkalommal felcsempészett egy-két üveggel a hajókra valamely tiltott italából. Lois csak vigyorog rajtuk

– És mikor indulunk? – szól ismét Lars.

– Két hét múlva.

– Az viszonylag hosszú idő, addig lesz más küldetés?

– Nem. – feleli Lois – ez a küldetés túl fontos. Nem mernek senkit sem kiküldeni a nyílt légbe. Minden emberre szükség van. Csak a határvédők maradtak kint.

Hamar eltelik a két hét, és minden hajó elkészül. Most az ország fő szigetének nyugati régiója szélén állunk. Igazán különleges látványt nyújt, ahogy a sziget széléről kitekintve a végtelent szemléljük. Bármerre is tekintünk, csak a pár kilométerrel alattunk húzódó bizarr, halvány narancssárga gázréteget látjuk, ameddig a szem ellát. Az ott a mérgező zóna.

Alig pár száz méterre innen egy város áll. A város, és a sziget pereme közti üres, sík területen pedig az új léghajó flotta sorakozik. Az egyenként 120 méter hosszú hajók egymástól tisztes távolságra helyezkednek el. Erre szükség is van, hiszen a hajóknál vagy kétszer nagyobb, hosszúkás dinnye alakú ballonok már így is beborítják az eget. Ahogy a szellő érinti a ballonokat, halkan hullámzanak. Mindebből azonban mit sem lehet idelentről hallani, aholis a hajókat figyelő tömeg, és a munkások hangos zaja tölti meg a levegőt.

– Gyerünk, siessenek! – sürgeti Lois a munkásokat a hajóról, akik hordókat gurigatnak a hajó belsejébe. –  Ezek az utolsó hordók – fordul Jameshez egy listával a kezében.

– A legénység?

– Velünk együtt negyvenegy fő a fedélzeten – pillant rá ismét a listára.

– Negyvenkettőnek kéne lennie. A potyautasunk? – kérdezi James, mire Lois harmadjára is a listára pillant.

– Hát, izé… – lapoz bele idegesen.

– Azt ne mondd, hogy még mindig nincs itt!

Lois visszanéz Jamesre. Mindketten a hajó széléhez lépnek, és kinéznek oldalt.

– Gyerünk Lars Stevens, itt ne maradj! – Kiáltja Lois.

– Siess, a végén még elmegy nélküled a hajó! – folytatja James.

– Meg ne állj, vagy itt hagyunk!  – kiabálják Larsnak, aki minden erejét latba vetve rohan a hajó felé, hátán és kezében egy-egy jól megtömött hátizsákkal.

– Csak vigyázz a kötéllel, ami… már mindegy – fancsalodik el James képe, ahogy Lars elvágódik egy a hajót tartó kötélben. – Legalább a fűre esett. Biztos hogy ehhez az emberhez akarsz hozzámenni? – húzza James az unokahúgát.

Egy fél pillanat reakcióidő után halkan megszólal Lois is.

– Pont úgy hasalt el benne, mint én egy 10 perccel ezelőtt!

– Aha.

– De el ne mondd neki!

– Hát igen, az a kötél nem a legjobb helyen van ott.

– Lehet hogy segítenünk kellene neki?

– Úgy tűnik!

A hajókon nagy a forgolódás, mindenki iparkodik elkészülni az indulásig. Miután végül feljutott a hajóra, és kapott egy gyors borogatást a lábára, Lars a hajó konyhán ellenőrzi a készleteket.

– Hé, maga! – szól egy a konyha előtt épp elhaladó, kicsit pattanásos, kölyökképű zászlósnak, aki alig lehet több tizennyolcnál.

– Igen, uram? – fordul alázatosan Lars felé. Szőke, majdhogynem kopaszra nyírt haját világosbarna tengerész kalap fedi, s egyenruhája szintén ezt az egyszerű színt használja.

– Maga új?

– Igen, uram! Ez lesz az első repülésem.

– Hogy hívják?

– Jim Titor, uram.

– Aha. Csinál most valamit?

– Nem, uram!

– Akkor most nekem fog segíteni! Ezt a ládát rossz helyre rakták le, egyedül pedig nem tudom átrakni. Maga fogja meg az egyik felét. Oda rakjuk a másik tetejére!

– Igenis, uram! – feleli fiatalos buzgalommal.

Épp hogy végeznek, máris mindenkit felhívnak. A hajó minden pontjáról dübörgést és nyikorgást hallani, ahogy a tengerészek a fedélzet felé igyekeznek.

– Mi történt? – kérdezi Lars a fedélzetre érve Loistól, miközben egyik kezével gyengéden átkarolja a lány derekát. 

Lois felpillant vőlegényére, majd ő is átkarolja. 

– Semmi baj nem történt, csak dicső nagykirályunk most érkezett meg, és beszédet fog mondani a népnek.

– Jól vagy? Eléggé fáradtnak látszol! 

– Ahh, ne is mondd – feleli nagyot sóhajtva, majd ráhajtja fejét Lars mellkasára. – Itt pakolunk már két napja. Annyira elegem van. Teljesen kimerültem! Te legalább szeretsz még? – néz fel kérdőn, tettetett szomorúsággal

– Ó, hát… – illetődik meg Lars – persze! Ne legyél szomorú, nézd csak, itt egy virág, neked adom! – teremt elő hirtelen valahonnan egy leginkább tulipánra hasonlító, kékes-pirosas szépséget.

– Hát ez meg honnan van? – kérdi Losi egy pillantás alatt komolyra váltva, ám a válaszra már nincs idő, mert James rájuk ripakodik.

– Gyertek már! – mondja hangosan suttogva.

A hajó mögött jókora távolságra egy nagyobb emelvény van felállítva, mely az ország zöld-fekete zászlajának színeibe van burkolva. A színpad két oldalán egy-egy hatalmas réz tölcsér mered a tömeg felé, melyek végei a színpad közepén lévő pódiumba vezetnek.

 Ebben a pillanatban lép oda az ország, korábban már megismert öreg királya. Hát ma sem néz ki fiatalabbnak. Karikás szemei szinte már fel sem tűnnek öreg, ráncos arcán. Hosszú, ősz haját a korona rejti el valamelyest. Két ember segíti őt lassú léptein, míg elér a pódiumhoz, amiben aztán minden erejével megkapaszkodik. 

Egy kürt hallatszik. A morajló tömeg most elcsendesedik, és egy emberként figyelik a királyukat.

– Nem szándékozom hosszú beszédet mondani – szól rekedten hangon a király. – Ez az új, gyönyörű hajóflotta, mely most itt áll szemünk előtt dicsőséget fog hozni országunkra! Felvirágoztatja népünk jövőjét. Felvirágoztatja, mert a célja nemes! A célja, hogy új világokat fedezzen fel, ahol békében élhetnek majd leszármazottaink. Amikor majd gyermekeink, unokáink, és dédunokáink, jólétben és biztonságban élnek, akkor majd büszkén fognak ezekre az emberekre emlékezni, akik életüket tették kockára értük. Ezek az emberek hősök! És mi mind hősök vagyunk, mert hittünk ezekben az emberekben! Mert támogattuk őket! És mert saját gyermekeinket, vagy szüleinket is készek voltunk elengedni e célért! 

Miközben a király beszél, minden hajó kapitánya, köztük James is parancsot ad ki.

– Mindenki a helyére! Emelkedésre készülj! 

– Igenis! 

– Köteleket leválasztani és behúzni! Jelentést, ha kész! 

– Igenis! 

– Kétoldali stabilitást ellenőrizni, súlypont elosztást korrigálni! – szól Lois is. 

– Igenis! 

– Kötelek leválasztva és behúzva! – jelzik Jamesnek.

– Emelkedési érték fix 12%! Horizontális dőlés nulla fok, vertikális dőlést a szélhez igazítani! Emelkedési sebesség 2% legyen! Csak lassan, és óvatosan! 

– Igenis! 

A hajó ballonját körülölelő fém-, illetve faszerkezetes váz számtalan kötéllel van a hajó minden pontjához erősítve, melyek most megfeszülnek. A hajó minden porcikája recseg-ropog, ahogy elemelkedik a talajtól.

A hajó belsejében is lázas munka folyik. A hely, ahol most állunk tele van felfelé futó réz csövekkel. A szerteágazó csöveken elzáró karok és nyomásmérő műszerek tucatjai vannak, és ki tudja még milyen ismeretlen műszerek.

– Tizenkettes, nyomás rendben!

– A négyes nyomása alacsony! Emelem három százalékkal!

– A légáramlatok sodornak minket. Korrigálom gáz alapon! 

– Hagyja! – szól egy kimondottan izmos, ötven év körüli, ősz hajú, körszakállas férfi. Hihetetlenül tekintélyt parancsoló és magabiztos, csak ránézünk, és máris úgy érezzük, hogy még magának a fizikának sincs elég bátorsága ellentmondani neki. – Caroline tizedes, állítsa be a légterelőket! – szól oda az egyik női tisztnek. 

– Igen, uram! Az emelkedés egyenletesen zajlik!

Odakint a király lassan a beszéde végéhez ér.

– Most tehát elindul a flotta, élén a legkiválóbb hajóval, a Scarabeussal, az új világok felé! – mondja amilyen hangosan csak képes rá. Milyen tökéletes időzítés! A hajók ebben a pillanatban elemelkednek a talajtól, s elindulnak egyenesen előre, a végeláthatatlan semmi felé. – Az ég óvjon benneteket ezer mérföldön is túl!

A hajók lassan 5 órája haladnak eseménytelenül a légben. Kettő közülük már módosította pályáját: az egyik szélső erősen dél felé vette az irányt, míg a másik szélső erősen észak irányába indult el.

– Eseménytelen utunk lesz az elkövetkező órákban – mondja Lois elsőtiszt, miközben leereszti szeme elől a rézből készült, összecsukható távcsövét. – Nemsokára még két hajó fog letérni. Mire este a vádori kikötőhöz érünk pedig már csak ketten leszünk a Csillagfénnyel. 

– Kell valamit beszereznünk Vádorból? – kérdezi az az ötvenes, izmos férfi, akit korábban az emelkedéskor láttunk odabent. Egy a ballont tartó kötélnek támaszkodva áll, ölbe tett kézzel, ami nála teljesen hétköznapi látvány. 

– Egy minimális utántöltést kapunk a gázkészletekhez. Meg beszerelnek valami új ketyerét. Szerintem egyenlőre egyikhez sem kell a segítsége. Ha mégis így lenne, értesíteni fogom, Leonard részlegvezető! 

– Értem! – feleli lazán.

– Most leléphet!

– Igenis, asszonyom! – mondja, majd elemelkedik a kötéltől.

Lois alaposan szemügyre veszi, miközben a férfi távozik a kormányos hídról, majd mikor ráeszmél hogy akaratlanul is a férfit nézi, zavartan elrántja fejét. 

– Lars… Hol lehet Lars? – kérdezi magától halk hangon, türelmetlenül topogva. Aggódva beleharap ajkába, és körülnéz, mintha csak azt remélné, hogy mögötte áll, de ez nem így van. Larsnak ugyanis most legkisebb dolga is nagyobb annál, semmint hogy meglátogassa jövendőbelijét odafent. A konyhában sürög-forog. Igyekszik, hogy időben elkészüljön az étellel, aminek elkészítésében a pincérek, és néhány unatkozó matróz próbál segítségére lenni. A konyhát a tűzön sercegő ételek illata tölti be. Hagyma; fűszerek; főtt hús. A kések csattogásától hangos a helyiség. 

– Gyorsabban pucolja azt az izét! – sürgeti a matrózt, aki valami krumplira hasonlító zöldségfélét hámoz. – Maga meg több izét izéljen abba az izébe! – próbál segíteni mindenfele.

– Uram, ezt miben kell sütni? – érdeklődik az egyik étel felől a pincérek valamelyike.

– Abban az izés serpenyőben! 

– Mi?

– Hát az a… – hadonászik kezével Lars, inkább kevesebb, mint több sikerrel. – amelyik olyan fehérebb! 

– Mikor készül el az ebéd? – nyit be az ajtón egy tiszt.

– Igyekszem! – feleli kicsit ingerülten Lars. – De talán ha értene rajtam kívül valaki más is a főzéshez, gyorsabban haladnánk! 

– Ön az egyetlen szakács? – lepődik meg a tiszt, ám válasz helyett egy nagy kondért kap a kezébe, tele számunkra teljesen ismeretlen növényekkel. – Mégis, mit csináljak vele?

– Vágja fel! – mondja Lars, mintha misem volna természetesebb.

– N-na de mégis hogyan kell? És különben is, más dolgom van!

– Gyerünk, lásson munkához, kezdje el vagdosni azokat a zöldségeket, tizedes! – segít be a most érkezett Lois is

– I-igenis, asszonyom! – hajol meg a tiszt, majd távozik, kezében a kondérral. 

– Ah, köszi drágám! – ad egy gyors csókot a lány arcára, aki láthatóan egyből sokkal jobban érzi magát tőle. – Még így is alig győzöm. 

– Ne aggódj, este érkezik két szakácstanonc – mondja, miközben megkeveri az egyik tűzön rotyogó levest. – Jut eszembe, pont e miatt nem is kell vacsorát csinálnod. A szigeten készülnek az érkezésünkre! 

– Ah, hála az égnek! – könnyebbül meg. – Komolyan megijedtem, amikor kiderült, hogy csak egyedül vagyok.

Jónéhány óra telik el, miközben eseménytelenül lebegnek az ország legnyugatibb városának irányába. Verőfényes napsütés kíséri őket útjukon, ami elől kellemes, hűsítő árnyékot nyújt a hajót tartó hatalmas ballon. 

Alkonyat táján láthatóvá válik a távolban Vádor erdővel borított szigete. A lenyugvó nap tűzvörös fényében jól kivehető a formája. 

A hajó orránál egy tiszt távcsővel fürkészi a szigetet, ám tekintete nem túl biztató.

– Hívják ide a kapitányt! – mondja aggódva, miközben le sem ereszti szeme elől a távcsövét.

– Igenis! – hangzik a válasz. Nem sokkal később meg is érkezik.

– Mi az, mi történt? – kérdezi James.

– Kapitány, nézze! – mutat a távolba a férfi, amire James is belenéz saját távcsövébe. A szigetet fenyőerdő borítja, békés, csendes helynek tűnik, ahogy pásztáz rajta szemével.

– Elég magasan van – mondja James. – Vagy csak mi indultunk alacsonyról. Bár Vádor egyébként is mindig magasabban volt. Mit kell látni?

–A déli oldal felől, a városnál!

James oda irányítja távcsövét, és bár a város takarásban van, sűrű füst száll fel onnan.

– Oppá. Az meg mi a frász lehet. Mennyi idő alatt érünk oda?

– Körülbelül 3 óra.

– Rendben – mondja aggodalommal teli sóhajjal, elmerülve gondolataiban.

– Mit tegyünk, kapitány?

– Még nem tudjuk pontosan, hogy mi történt. Készüljünk a legrosszabbra! Kapcsoljunk gyorsabb sebességre és emelkedjünk feljebb, hogy lássuk mi történt. Valamint rendeljen el harckészültséget, amíg odaérünk, de ez csak gyakorlat! Ha a város kikerül a takarásból, meglátjuk mi történt, és, hogy tudunk-e segíteni.

– Értettem! – hangzik a válasz.

E közben odalent, a hajó egyik kabinjában Lars, Lois, egy másik férfi és egy női tiszt valami hibrid póker féle játékot játszanak. A kabin egyszerű, de pofás. Minden sötétbarna fából van. Kétoldalt egy-egy emeletes ágy van, középen pedig egy kis dohányzóasztal, ami körül jelenleg is ülnek az előbb említett személyek. A szoba nem túl világos; egy kicsiny ablaka van, ahonnan nappal némi fény jöhet be, most azonban az egyetlen említésre méltó fényforrás az asztalon égő gyertya.

– Aa, ne már, a Lég-kő nem übereli a kalapácsot! – panaszkodik Lars, amin mindenki jókedvűen vigyorog. – Most miért? Ah… jól van, vidd! – törődik bele sorsába.

Lois közelebb hajol hozzá, egészen a füléhez, és bele súg.

– Teljesen ki foglak fosztani, de ne aggódj, legalább a családban marad! – mondja, amit persze mindenki hall, és csak még nagyobb hahótázásban törnek ki. E közben Lars, óvatosan, láthatatlanul a lány derekához emeli kezét, majd hirtelen megragadja, amitől az nevetve felsikít, és védekező pozíciót vesz fel.

– Te kis csaló! Csak nem érzékeny pontot találtam el? – kérdezi szórakozottan Lars Loistól, aki már a földön fetreng a röhögéstől.

– Veled élvezet ilyet játszani! – szólal meg a másik férfi is, igencsak mosolyra álló szájjal.

– Segítség! – kiabál levegő után kapkodva Lois, két röhögés között.

– Ez rémes... – mondja ironikusan a másik nő a fejét fogva.

A jókedvet azonban hamarosan aggodalom váltja fel, ahogy a szoba előtti folyosóról gyors léptek zaja hallatszik be.

A nő óvatosan kinyitja az ajtót és kipillant a folyosóra.

– Mi az? – Kérdezi halkan a mindenhova bekopogó közlegénytől.

– Harckészültség! A szokásos eljárás van érvényben!

A nő visszafordul a többiekhez.

– Gyorsan, menjünk! – mondja.

Lois egyből elfújja a gyertyát, és a többiekkel együtt feltápászkodik, megigazítja ruháját majd elhagyja a szobát.

Az összes kabint kiürítik, és a folyosón is csak a közlegény és Lois marad.

– Mindenki elhagyta a kabinokat? – kérdezi Lois

– Igen, asszonyom! – bólint.

– Rendben. Zárja le a szekciót! – mondja, amire az ismét bólint.

Lois is távozik.

Lars a konyhába siet, ahol becsukja maga mögött az ajtót. 

A fedélzeten megkondul egy harang, miközben mindenki sürög-forog.

– Szabály szerint mindenki a munkaállomásán van. Mi történt, hogy riadót fújtál? – Kérdezi idefent Lois az unokabátyját.

– Úgy tűnik valami baj történt a szigeten!

– Mégis micsoda? – tekint a sziget felé

– Még takarásban van, de elég nagy füstöt látunk felszállni.

– Mi a terv? Ha valami történt a várossal, folytatjuk az utat?

– Nem! Abban az esetben megpróbálunk annyi embert kimenteni, amennyit csak lehetséges, aztán visszatérünk a fővárosba. Máskülönben akár hetekig sem szereznek róla tudomást. Különben is, minden hajó megállt egy-egy szigeten, hogy beszereljék a fordulás rögzítőt és utánpótlást vegyenek fel. Anélkül mi sem mehetünk tovább. Jelenleg emelkedünk, néhány percen belül láthatóvá válik a város.

– Hallottad ezt? – kezd el hallgatózni Lois.

– Mit?

– Ez ágyú!

– Én is hallom! – kapja fel fejét James. – Támadási riadó! Ágyúkat készíts! – kiáltja.

– Kapitány, tovább emelkedjünk? – kérdezi Leonard részlegvezető, aki most ért ide. – Ha fentről támadunk előnyben leszünk, de ha alacsonyan maradunk, észrevétlenül tudjuk megközelíteni a várost.

– Rendben. A Csillagfény emelkedjen fel, tereljék el a figyelmet, addig mi oldalról közelítjük meg a várost!

– Értettem, uram! Azonnal leadjuk a fényjelzést!

– Visszamegyek a kormányhoz, mostantól onnan kapják az utasításokat!

– Értettem! – feleli Leonard, majd visszatér a hajó belsejébe a munkaállomásához, a gázkezelőkhöz.

– Nyugtalannak tűnik, zászlós! – mondja Leonard Jimnek, aki szintén itt teljesít szolgálatot. – Hogy hívják magát?

– Jim Titor, uram.

– Minden rendben?

– A városban lakik a két unokatestvérem. Tudja, ikrek. Őket is felvesszük; a konyhán fognak dolgozni. Aggódom, remélem nem esett bajuk…

– Ne aggódjon! – veregeti meg a vállát Leonard – Bizonyára minden rendben lesz!

– Remélem – mondja aggodalommal teli hangon.

A két hajó a sziget közvetlen közelében megkezdi a manővert. A város a sziget szélén helyezkedik el, és nagy erdőség öleli körül. Vádor az ország legnagyobb olyan városa, ami nem a fő szigeten fekszik. Jellemzően négy-ötemeletes házak alkotják ezt a szép, angol stílusú települést, s a kőutakat sárgás gázlámpák világítják meg. Most azonban eléggé belezavar a látványba az a néhány lángoló ház, melyek kéményként okádják magukból a fekete füstöt. 

A közelből három kisebb léghajó mér újabb csapásokat a városra, ahonnan ezt nagy szeretettel viszonozzák is. Úgy tűnik a három hajó közül egy már süllyed. Ahogy felülről megérkezik a Csillagfény, a két másik hajó megpróbálja célba venni, ám ekkor bukkan elő oldalról a Scarabeus, váratlan csapást mérve rájuk. 

Ahogy a második hajó is süllyedni kezd, az utolsó jobbnak látja mihamarabb távozni a helyszínről, még mielőtt ő is társai sorsára jut. 

– Ereszkedjünk lejjebb, landolási magasságra! – kiáltja James a kormányosnak.

– Igenis, kapitány! 

– Jelezz a Csillagfénynek, hogy leszállunk! – fordul Loishoz. – Ők maradjanak fent és őrködjenek, amíg kiderítem mi a helyzet! 

– Értettem! 

– Mégvalami! Készüljetek elő vészhelyzeti emelkedéshez! Csak én fogok leszállni, mindenki más maradjon a hajón! Bármi baj történik, vedd át a parancsnokságot, és azonnal emelkedjetek fel! 

– Rendben!

– Közelítsük meg a polgármesteri épület leszálló terét; orrot fel 10 fokban! Gyors landolást kérek! 

Ahogy a hajó nagy sebességgel közelít az épület melletti füves placc felé, James lemegy a fedélzetre.

– Maguk ketten velem jönnek! – szól két, épp ott dolgozó embernek, akik egyből a rendelkezésére is állnak. 

– Ütközésre felkészülni! – kiáltja a hídról a kormányos, majd a hajó alja a földhöz csapódik.

James és a két személy egy roppant praktikus, lehajtható lépcső segítségével elhagyják a hajót, és a polgármesteri hivatal felé sietnek. 

Nem sokkal később James ismét megjelenik, és int kezével a hajóknak, hogy leszállhatnak, elmúlt a veszély. 

A két hajó tisztikara és a város magasrangú személyei egy nagy teremben gyűlnek össze, hogy elfogyasszák a vacsorát, mellyel Vádor készült a vendégei számára. A hajó többi, alacsonyabb rangú tagja egy másik helyiségben teszi ugyanezt.

A kőfalú helyiség igen tágas, mindenki kényelmesen elfér. A magasan lévő fa gerendázatról, láncok tartotta deszkán fényes gyertyák világítanak. Mindenki egy hosszú asztalnál ül, s közben a város polgármestere beszél.

– Igazán hálásak vagyunk a segítségükért! Egy ideje már számítottunk rá, hogy támadás ér bennünket. Szerencse, hogy ez pont az önök érkezése előtt történt. 

– Egész pontosan kik támadták meg a várost? – kérdezi az egyik tiszt. – Vádor található a legmesszebb minden szomszédos országtól. Talán kalózok voltak? 

– Lázadók! – feleli James.

– Úgy látom ön igen tájékozott, James kapitány.

– Csak amennyire felvilágosítottak a palotában.

– Ön járt a palotában? Netán a királlyal is találkozott? 

– Csak egyszer. Amikor felkért, hogy én vezessem az expedíciót.

– Nahát, irigylem önt, kapitány. Személyesen a királytól kapni egy ilyen megbízást, hogy vezesse a felfedező flottát, nem kis dolog!

– Igen. Bár mind tudjuk, hogy ez csupán egy formális dolog, hiszen minden hajó a maga útján jár, önállóan. Nehéz lenne ilyen távolságból irányítani a csapatot… – feleli James, amin páran felnevetnek. 

– Mostanában elég keveset látni királyunkat. Azt rebesgetik az egészségi állapota nem túl fényes. Na persze, nem mintha korábban olyan gyakran mutatkozott volna. 

– Az országnak pedig most igen nagy szüksége lenne egy erős, határozott vezetőre. Olyanra, akit a nép ismer, akire felnézhet – mondja egy másik Vádori tisztviselő.

– Ha sikerre viszi a küldetést, igen nagy esélyekkel indulhatna a trónért, James kapitány! Ön mit gondol? – kérdezi a polgármester. A terem elcsendesedik, és minden szem Jamesre szegeződik.

– Nos… – kezd bele a válaszba James, miközben majdnem kiköpi az imént kortyolt bort a kérdés hallatán. – Még nem gondolkodtam ezen, így nincsennek is ilyesfajta terveim. Én hűséges vagyok a királyhoz. Hacsak nem maga a király kér fel erre, nem áll szándékomban kezembe venni a hatalmat.

– Én minden esetre támogatnám önt. Sosem lehet tudni, mikor lesz szüksége az embernek egy jóbarátra! – emeli fel a poharát a polgármester.

– Visszatérve a lázadókhoz, mostanában igencsak meggyűlt velük a bajunk – mondja az egyik helyi vezető.

-work in progress-